Főoldal

Hasznos linkek a témához:

http://europa.eu/
www.europarl.eu.int
www.eurosocialists.org
www.socialistgroup.org
www.brussels.com
www.brussels.org
www.strasbourg.com
www.magyarorszag.hu

 

Amit az Európai Unióról tudni kell


Az Európai Unió történelmi gyökerei a második világháborúig nyúlnak vissza. Az európai integráció ötletét először Robert Schuman, francia külügyminiszter vetette fel 1950. május 9-én beszédében, az ún. Schuman deklarációban, amelyben - Jean Monnet elképzeléseire támaszkodva - kezdeményezte a francia és a német szén- és acéltermelés közös főhatóság alá helyezését, és e célból közös intézményrendszer létrehozását. Azóta ezt a napot az EU "születésnapjaként", azaz Európa-napként ünnepeljük.

1951 áprilisában az alapító hat tagállam(Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok) képviselői aláírják az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozásáról szóló szerződést. 1957 márciusában szintén az alapító hat tagállam képviselői aláírják az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia Közösség létrehozásáról szóló szerződést (Római szerződés, 1958. január 1-jén lépett hatályba).

1960 januárjábanNagy-Britannia kezdeményezésére megalakul az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA). 1962 júliusában megkezdődik a közös agrárpolitika. 1965 áprilisában a Hatok aláírják az Egyesítő Szerződést, amelynek értelmében egyesülnek a három Közösség végrehajtó szervei (1967. július 1-jén lép hatályba). Ekkor jön létre az egységes Tanács és a Bizottság. 1966 januárjában jön létre az ún. Luxembourgi Kompromisszum, amikor Franciaország az "üres székek politikája" után (a Római Szerződés értelmében az EGK Tanácsa az egyhangú határozathozatalról áttért volna a többségire, ám ezt a Charles de Gaulle vezette Franciaország az ülésekről való távolmaradásával bojkottálta) visszatér a Tanácsba, és megegyezés születik arról, hogy ha fontos nemzeti érdek forog kockán, a miniszterek továbbra is egyhangúan hoznak döntést.

1968 júliusában,másfél évvel a kitűzött időpont előtt megvalósul a Hatok között az ipari termékek szabad-kereskedelme, és bevezetik a közös vámtarifákat.

1973-ban Dánia, Írország és Nagy-Britannia belép az Európai GazdaságiKözösségbe. Norvégia lakossága népszavazáson elutasítja a csatlakozást.

1979 márciusában bevezetésre kerül az Európai Monetáris Rendszer és azECU. 1

979 júniusától először választják közvetlenül az EurópaiParlament képviselőit. 1981 januárjában Görögország csatlakozik azEurópai Közösséghez.

1981 februárjában pedig hatályba lép az EgységesEurópai Okmány. 1990 májusában létrejön az Európai Újjáépítési ésFejlesztési Bank. 1990 júniusában aláírják a Schengeni Egyezményt.

1992 februárjában írják alá, majd novemberben lép hatályba a MaastrichtiSzerződés, és ezzel létrejön az Európai Unió.

1994 áprilisábanMagyarország beadja csatlakozási kérelmét az EU-hoz.

1995-ben Ausztria,Finnország és Svédország lép be az Unióba. Norvégia lakossága immármásodszor utasítja el a csatlakozást.

1997 októberében írják alá azAmszterdami Szerződést. 1998 márciusában megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások öt közép- és kelet-európai országgal, illetve Ciprussal.

1999 januárjában 11 ország megkezdi az euróra való átváltást.Frankfurti székhellyel létrejön az Európai Központi Bank, és az eurófelváltja az ECU-t mint számlapénz.

1999 márciusában az Európai Tanácselfogadja az Agenda 2000 elnevezésű dokumentumot, az EU 2000-2006-osköltségvetési programját.

1999 májusában hatályba lép az AmszterdamiSzerződés.

2000 februárjában újabb hat országgal kezdődnek meg acsatlakozási tárgyalások, decemberben pedig aláírják a NizzaiSzerződést.

2001 decemberében a laekeni Európai Tanács összehívja azEurópai Konventet, amely márciusban megkezdi alkotmányozó munkáját.

2003 áprilisában Magyarország és a többi kilenc tagjelölt országképviselői aláírják Athénban a Csatlakozási Szerződéseket.

2003 júniusában a Konvent bemutatja az "alkotmánytervezetét" a thessaloniki Európai Tanácsnak, októberben megkezdi munkáját a római kormányközi konferencia, amelynek feladata, hogy elfogadja az új európaialkotmányos szerződést.

2004 májusában Ciprus, Cseh Köztársaság,Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia az Európai Unió teljes jogú tagjává válik.
 

Az Európai Unió intézményei

Az Európai Bizottság - a közösségi érdekek őre
Az EU mindennapi munkáját végző szerve, amelynek fő tevékenysége a döntéselőkészítés, javaslattétel, de ellenőrző, képviseleti és kivételes esetekben döntéshozó, végrehajtó feladatokat is ellát. 20 tagja van (köztük 1 elnök és két alelnök). Ok az ún.
biztosok, akiknek a felügyelete alatt közel 20.000 tisztviselő dolgozik. A Bizottság elnökét és tagjait a tagállamok az Európai Parlament egyetértésével jelölik ki 5 éves hivatali időszakra. A testület nem közvetlenül a tagállamok, hanem az Unió egészének érdekei alapján cselekszik.

Az Európai Unió Tanácsa - a tagállamok érdekeinek megjelenítője
A Tanács a tagállamok egyeztető fóruma, az EU fő döntéshozó szerve, amely önállóan vagy az Európai Parlamenttel együtt hoz döntéseket. Ülésein a tagállamok kormányainak képviselői - általában miniszterei - vesznek részt, ezért Miniszterek Tanácsaként is emlegetik. Összetétele témakörök szerint alakul, megkülönböztetik aszerint, hogy mely miniszterek (pl. külügy-, agrár-, pénzügyminiszterek, stb.) találkozójáról van szó. A miniszterek döntését alacsonyabb szinteken a tagállamok közötti alapos egyeztetés előzi meg. A Tanács elnökségét félévente egymást követve egy-egy tagállam tölti be.

Az Európai Tanács - az EU csúcsszerve
A tagállamok állam- és kormányfőinek testülete. A legfelsőbb döntéshozó, amely kizárólag nagyhorderejű, stratégiai kérdésekben dönt. Összetételéből fakadóan a tagállamok közötti kompromisszumok megkötésének fő színtere. Évente 2 rendes ülést és 1-3 rendkívüli ülést tart. Üléseit (a csúcstalálkozókon) - amelyen az Unió legfontosabb döntései születnek - a média és a közvélemény kitüntetett figyelme kíséri.

Az Európai Parlament (EP) - az Unió állampolgárainak képviselője
Az
EU állampolgárai által 5 évente választott képviselőtestület, amelynek tagjai az Unió polgárainak megbízásából, az ő érdekeik alapján, nemzetközi pártfrakciókba csoportosulva látják el munkájukat. Az évek során a tagállamok egyre több hatáskörrel ruházták fel. Az EP ma már a közösségi döntéshozatal nagy részében a Tanáccsal együtt hoz döntéseket, alkot jogszabályokat, és a Tanáccsal közösen fogadja el az EU költségvetését is. A Parlament hagyja jóvá továbbá az Európai Bizottság kinevezését is, és felügyeli a testület munkáját.

Európai Közösségek Bírósága - a közösségi jog őre
Az EU legfőbb bírói fóruma, amely független testületként biztosítja a közösségi
jog egységes alkalmazását. Feladata a közösségi intézkedések és szervek, illetve a közösségi jog betartásának felügyelete, valamint a közösségi jog értelmezése.

Európai Számvevőszék - a közösségi költségvetés őre
A testület független szervként ellenőrzi, hogy az Európai Unió a költségvetési szabályoknak és a kitűzött céloknak megfelelően - az Unió adófizetőinek érdekében - költi-e el a rábízott pénzt.

Európai Központi Bank - az EU jegybankja
A pénzügyi unió és a közös pénz (az euró) működtetésének felelőse. Fő feladata az euró stabilitásának megőrzése, az infláció megakadályozása. Az Európai Központi Bank (ECB) a tagállamok kormányaitól és az Unió szerveitől teljesen független. A tagállamok nemzeti bankjai tevékenységüket iránymutatásai és utasításai alapján végzik. Az ECB legfőbb szervében, a Kormányzótanácsban ugyanakkor a pénzügyi unióban résztvevő tagállamok jegybankjainak elnökei hozzák a legfőbb döntéseket.

Európai Beruházási Bank (EIB) - az EU fejlesztési bankja
Az
EU tagállamai által összeadott, 100 milliárd euró alaptőkéju fejlesztési bank, amely kölcsönöket nyújt az EU gazdaságpolitikájának céljaival összhangban álló beruházásokhoz az EU-n belül és kívül egyaránt.

Gazdasági és Szociális Bizottság -az érdekképviseletek közösségi fóruma
Az
EU gazdasági és szociális érdekcsoportjait képviselő tanácsadó szerv. Tagjai a munkaadók, munkavállalók és egyéb érdekvédelmi szervezetek képviselői. Működésének célja, hogy az EU döntéshozó szervei megismerjék, döntéseiknél figyelembe vehessék a különböző gazdasági és társadalmi érdekcsoportok, civil szervezetek véleményét.

Régiók Bizottsága - az önkormányzatok közösségi fóruma
Az EU helyi és regionális önkormányzatait képviselő tanácsadó szerve. Feladata, hogy a helyi és regionális szervek véleményét a rájuk is vonatkozó döntések meghozatala előtt megismerhessék az EU döntéshozó intétményei.

Európai Ombudsman - a közösségi ombudsman
Az EU ombudsmanjának feladata, hogy kivizsgálja a közösségi intézmények tevékenységével kapcsolatban benyújtott állampolgári panaszokat.

Europol - az EU rendorségi információs központja
Európai rendőrségi információs szerv, amelynek célja, hogy folyamatos információcserén keresztül javítsa a tagállamok hatóságainak hatékonyabb együttműködését a nemzetközi bűnözés ellen.

Döntéshozatal az Európai Unióban

Az Európai Unió sajátos intézményrendszeréből következően egyedülálló döntéshozatali mechanizmus fejlődött ki. A tagállamok között kiizzadott kompromisszumok eredményeként többször átalakított közösségi döntéshozatal egy igen összetett és a kívülálló számára nehezen átlátható rendszerként működik. Emiatt a közösségi döntéshozatalt mind a mai napig sok kritika éri, mind az integráció megrögzött föderalista hívei, mind az integráció ellenzői részéről. A döntéshozatal bonyolultsága ugyanakkor elsődlegesen annak az "adottságnak" köszönhető, hogy az Európai Unióban nem egyszerűen a Tanácsban képviselt 15 tagállam nemzeti érdekeit kell összeegyeztetni, hanem a döntéseknek tükrözniük kell (az Európai Bizottság által megjelenített) közösségi érdekeket, és figyelembe kell venniük az (Európai Parlament által képviselt) állampolgári érdekeket is; miközben más közösségi intézmény (főként a Régiók Bizottsága, valamint a Gazdasági és Szociális Bizottság) és lobbycsoport is megpróbálja befolyásolni saját szempontjai szerint a döntéseket.

Az Európai Unió döntéshozatala a kezdetekben az előkészítő Bizottság és a döntéshozó Tanács együttműködésére korlátozódott. A Parlament - évtizedeken át tartó erőfeszítéseinek köszönhetően - azonban egyre több jogot harcolt ki magának a döntéshozatalban való közvetlen részvétel, illetve annak befolyásolása területén, ami - bár továbbra is a Tanács maradt a fő döntéshozó szerv - komoly változtatásokat eredményezett az eredeti felálláshoz képest. Így azt lehet mondani leegyszerűsítve, hogy ma az Európai Unió első pillérének döntéshozatali struktúrája szerint a kezdeményezés kizárólag a Bizottság hatáskörébe tartozik, a Bizottság javaslatáról a Parlament meghallgatása és bevonása után - a Parlamenttel közösen vagy egyedül - dönt a Tanács, esetenként kikérve a Gazdasági és Szociális Bizottság, illetve a Régiók Bizottsága nem kötelező hatályú véleményét. A második és harmadik pillér döntéshozatala a Tanácsban zajlik, a Bizottság ugyan itt is rendelkezik kezdeményezési jogkörrel, de lehetőségei jóval korlátozottabbak, a Parlamenttel pedig csak konzultálnak vagy csak informálják a döntésekről.

A Parlament bevonásának mértéke szerint - annak ellenére, hogy a legutóbbi két módosító szerződés, az Amszterdami és a Nizzai is célul tűzték ki a döntéshozatali rendszer egyszerűsítését - lényegében hét elkülöníthető eljárással születhetnek döntések. Ennél azért annyiban egyszerűbb a helyzet, hogy a közösségi jogalkotás négy eljáráson (a konzultációs, az együttmuködési, a hozzájárulási és az együttdöntési eljáráson) keresztül valósul meg. A jogalkotási eljárások mellett két eljárást (információs, költségvetési) jól körülhatárolt döntéseknél, egyet (egyeztetési) pedig már nem alkalmaznak. Tovább egyszerűsíti a képet, hogy a jogalkotási eljárások közül az együttmuködési eljárás alkalmazása csak néhány, a gazdasági és monetáris unióval összefüggő területre szűkül, míg a hozzájárulás is ritkán, néhány nagyhorderejű kérdésben használt eljárás. Mindezek eredményeként ma alapvetően a konzultációs és az együttdöntési eljárások alkalmazása jellemzi a közösségi jogalkotást. A kettő között a fő különbség az, hogy a konzultáció során a Parlament csak konzultációs, véleményformáló szereppel bír, míg az együttdöntésnél a Tanács egyenrangú partnere a jogszabályok elfogadásában. Arról egyébként, hogy mely esetben melyik döntéshozatali eljárást alkalmazzák a Szerződés szövege minden egyes területen pontosan rendelkezik.

A közösségi jog

A Közösség számára meghatározott célokat és feladatokat kikényszerítő erejű jog nélkül nem lehetne megvalósítani. A Közösség létrejöttével ezért egyidejűleg olyan jogrendszerre is szükség volt, amely lefekteti a közösségi intézmények és a tagállamok hatásköreit és feladatait, szabályozza a döntéshozatal feltételeit, és lehetővé teszi a közösségi tevékenységek, politikák működését. Ebből a célból született meg a közösségi jog.

A közösségi jog forrásai

A közösségi jog többféle forrásra épül. A közösségi jogforrások között központi szerepet töltenek be az Európai Uniót, illetve a három Közösséget létrehozó alapítószerződések, illetve ezek módosító szerződései. Az összefoglalóan "Szerződések"-nek nevezett jogforrások hozták létre az európai integráció intézményrendszerét és biztosítják az EU működésének alapjait. A Szerződéseket (pl. Római, Maastrichti, Amszterdami stb.) melyek ratifikálásuk után minden tagállam számára kötelező hatállyal lépnek érvénybe, a Közösségek elsődleges jogalkotásaként szokták értelmezni.

Másodlagos jogforrásoknak tekintik a Szerződésekben lefektetett alapelvek, célok, feladatok megvalósulását elosegítő, biztosító jogi eszközöket, amelyek a közösségi intézmények jogalkotó tevékenysége nyomán születnek. Az EU másodlagos jogalkotása jelentőségét mutatja, hogy annak keretében a Tanács egyedül, illetve (az együttdöntési eljárásban) a Tanács és a Parlament közösen évente mintegy 4-500 különböző típusú jogszabályt fogad el, míg a Bizottság a rá delegált végrehajtó intézkedések keretében évente további mintegy 1500-2000 (korábban gyakran évi 4-5000) végrehajtó típusú jogi normát bocsát ki.

A közösségi döntéshozatal során születhetnek kötelező erejű és nem kötelező közösségi jogforrások. A kötelező jogforrásoknak három típusa van:a rendelet, az irányelv és a határozat. Kétféle nem kötelező jogforrás létezik: az ajánlás és a vélemény.
A rendelet [angolul: regulation] olyan általános hatályú közösségi jogi norma, ami teljes egészében, minden tagállamban kötelező és közvetlenül alkalmazandó.
Az irányelv [angolul: directive] olyan közösségi jogszabály, amely az elérendő célokat illetően kötelezi a tagállamokat, de a cél megvalósításának formáját, az eljárások és eszközök megválasztását és saját jogrendszerbe illesztését átengedi a nemzeti hatóságoknak.
A határozat [angolul: decision] meghatározott címzettekhez szóló, konkrét ügyekre vonatkozó közösségi jogi aktus, ami teljes egészében kötelezi címzettjeit.
Az ajánlás [angolul: recommendation] általában a címzetteihez egyfajta cselekvési és magatartási elvárásokat fogalmaz meg, míg a vélemény [angolul: opinion] egy álláspontot ad meg, gyakran valakinek a kérésére.

A közösségi jog egyéb forrásai közé tartoznak továbbá azok a nemzetközi egyezmények, amelyeknek a Közösség vagy a Közösség is részese; a tagállamok közötti egyes szerződések; a nemzetközi jog általános szabályai; az Európai Bíróság ítéletei és joggyakorlata; valamint az általános jogelvek (a jog íratlan szabályai).

Az acquis communautaire fogalma

A francia eredetű kifejezés magyar jelentése: közösségi jogi vívmányok. Az acquis communautaire valójában az EU teljes joganyagát jelenti. A Közösségek alapító Szerződésein (EK Szerződés, Euratom Szerződés, ESZAK Szerződés), illetve azok módosításain, kiegészítésein, valamint a Szerződések alapján folyó másodlagos jogalkotás keretében megszületett jogszabályokon alapul. Magában foglal minden olyan jogszabályt, alapelvet, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, célkitűzést és gyakorlatot (beleértve az Európai Bíróság gyakorlatát), amely az Európai Közösségekre vonatkozik, függetlenül attól, hogy jogilag kötelező-e vagy sem. Az acquis-t az EU-hoz csatlakozó államoknak is el kell fogadniuk, ugyanis elismerése és adaptálása a belépés feltétele.

A közösségi jogrendszer jellemzői

Az Európai Közösségek joga olyan új jogrendet hozott létre, amely különbözik mind a nemzetközi jogtól, mind az államok belső jogrendjétől.

A nemzetközi joggal ellentétben - amely elsosorban az államközi viszonyokat szabályozza, és ennek megfelelően jogalanyai az államok - a közösségi jog a tagállamokra, valamint magán-, illetve jogi személyekre egyaránt vonatkozó jogok és kötelezettségek összessége. A közösségi jog másik nagy eltérése a nemzetközi jogtól, hogy szemben ez utóbbival, mely általában nemzetközi szerződésekre épül, a közösségi jog forrásai között a Szerződések mellett döntő szereppel bírnak a közösségi intézmények által alkotott jogszabályok. A közösségi jog olyan egyedi jogrend, amelynek saját intézményei, jogalkotási eljárásai és jogforrásai vannak. A közösségi jog a nemzetközi jogban szokatlanul a tagállamok jogrendjének integráns részévé vált, amelyet a tagállamok bíróságai is alkalmazni kötelesek.

A közösségi jog elsőbbséget élvez a tagállamok belső nemzeti jogrendszerének szabályaival szemben. Az elsőbbség azt jelenti, hogy amennyiben a közösségi jog összeütközésben áll a tagállamok egyes jogszabályaival, akkor a közösségi jogot kell alkalmazni. A közösségi jog egy része a tagállamok nemzeti jogában közvetlenül alkalmazandók, azaz nem igényelnek további tagállami jogalkotási feladatokat, mint ahogy ez az irányelvek esetében történik. A másodlagos jogforrások közül a rendeletek közvetlen alkalmazandóságát mondja ki a Szerződés.
A közösségi jog jelentős része közvetlenül hatályos a tagállamokban. A közvetlen hatály azt jelenti, hogy természetes, illetve jogi személyek nemzeti bíróságaik előtt hivatkozhatnak a közösségi jogra, és kérhetik, hogy a nemzeti bíróság ítéletét a közösségi jogra alapozza. A közvetett hatály elve szerint a közösségi irányelvben lefektetett, de adott tagállamban nem beiktatott közösségi rendelkezés is előnyt élvez a vele összeütközésben álló nemzeti joggal szemben, amit a nemzeti bíróságnak is figyelembe kell vennie.

Jogharmonizáció az EU-ban

A jogharmonizáció a nemzeti jogrendszerek, jogszabályok közelítése, hasonlóvá tétele az integráció célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. A tagállamok nemzeti jogai közelítésének igénye már az integráció megalakulásakor jelentkezett. Ennek megfelelően a Római Szerződés intézményesítette is a jogharmonizációt, mint a jogközelítés fő formáját. A Közösség azóta is elsődlegesen jogharmonizációra, és nem egy egységes jog kialakítására törekszik. A Római Szerződés a jogharmonizáció fő eszközévé az irányelveket tette, ugyanis az irányelveken keresztül biztosítható a legkisebb összeütközésekkel a nemzeti jogrendszerek közelítése

Az EU oly mértékben kívánja meg a nemzeti jogszabályok közelítését, amennyire adott kérdésben azt az egységes piac megfelelő működése megköveteli. Ebből következik, hogy az EU jogharmonizációja végső soron az egységes piac négy alapszabadsága érvényesülésének igényéből adódik. A közösségi jogharmonizáció mindenekelőtt arra törekszik, hogy a tagállamokban azonos piaci feltételek jöjjenek létre az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad mozgása érdekében, s az azonos jogi feltételrendszer következtében az EU-n belül zavartalan legyen a piaci szereplők versenye.

Bel- és igazságügyi együttműködés

A Maastrichti Szerződés: A bel- és igazságügyi együttműködés létrejötte

Bel- és igazságügyi együttműködésről az Európai Közösségek eredeti Szerződései nem rendelkeztek, ehhez szükséges jogi alapot nem tartalmaztak. Az EK fő céljából, a közös (egységes) piac működtetéséből azonban már levezethető volt az erre vonatkozó törekvés. Az egységes piac egyik feltétele ugyanis a személyek szabad, korlátozások nélküli mozgása a tagállamok között. Ez az alapelv azonban számos biztonsági kockázatot is felvet, ami miatt megvalósítása elképzelhetetlen a bel- és igazságügyi szervek együttműködése nélkül. A határok és határellenőrzés nélküli egységes piac kialakításának igénye logikusan vetette fel az igényt, hogy a tagállamok intézményesítsék együttműködésüket a bel- és igazságügyek terén is. Ezt erősítette az a felismerés is, hogy a globalizáció korában a tagállamok belső biztonságát egyre jobban veszélyeztető illegális migráció, szervezett bűnözés, terrorizmus jelenségei ellen igazán csak közös fellépéssel lehet sikereket elérni. Mindezek alapján határozták el a tagállamok az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés kidolgozásakor, hogy a bel- és igazságügyi együttműködést az EU egyik elemévé teszik. Mivel azonban ez a terület mélyen érinti a tagállamok nemzeti szuverenitását, ezért nem kívánták a közösségi intézmények hatáskörébe utalni, hanem meghagyták saját fennhatóságuk alatt, és csak kormányközi szintű együttműködést határoztak el. Ennek eredményeként jött létre a bel- és igazságügyi együttműködés, az EU harmadik pillére, függetlenül a közösségi ügyektől, az elő pillértől, illetve a szintén kormányközi alapon működő második pillértől, a közös kül- és biztonságpolitikai együttműködéstől.

Az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés által létrehozott bel- és igazságügyi együttműködés körébe az alábbi területek kerültek:
1. menekültügyi politika;
2. tagállamok külső határainak ellenőrzése;
3. bevándorlási politika és harmadik országok (nem-tagállamok) állampolgáraival kapcsolatos kérdések (ezen személyek belépése, kilépése, tagállamokon belüli forgalma, tartózkodása, bevándorlása, letelepedése, családegyesítése, munkavállalása);
4. kábítószer elleni küzdelem;
5. nemzetközi csalások elleni küzdelem;
6. igazságügyi együttműködés a polgári jog területén;
7. igazságügyi együttműködés
a büntetojog területén;
8. vámügyi együttműködés;
9. rendőrségi együttműködés a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem és a nemzetközi bűnözés egyéb formái ellen, illetve ezek megelőzése céljából.

A Schengeni Egyezmény és a schengeni acquis

A tagállamok közötti bel- és igazságügyi együttműködés kérdését érinti a Schengeni Egyezmény is. Az 1985-ben öt tagállam által aláírt, később fokozatosan több tagállam csatlakozásával kibővült, 1995-ben életbe lépett Egyezmény a részes államok közötti belső határellenőrzést szüntette meg. A határellenőrzés a külső határokra került át, ami közös vízum-, menekültügyi és határellenőrzési szabályok elfogadásával járt együtt. Az EU tagállamai közül egyedül a két szigetország, az Egyesült Királyság és Írország maradt ki az Egyezményből, míg ahhoz társult országként csatlakozott Izland és Norvégia is. A Schengeni Egyezmény mentén a részes államok számos kiegészítő, végrehajtó jellegű intézkedést fogadtak el, amelyek az Egyezménnyel együtt egy átfogó joganyagot hoztak létre, amelyet schengeni acquis-nak neveznek.

Az Amszterdmai Szerződés: A bel- és igazságügyek egy részének közösségiesítése

Közös kül- és biztonságpolitika

A Közösségek megalakulásakor még nem volt szó arról, hogy az integráció külpolitikai célú is lenne, az alapítószerződésekbe nem került be semmilyen közös külpolitikára irányuló utalás. A Közösségek csupán a vámunióból és közös piacból következően külgazdasági politikájukat egyeztetették. A gazdasági együttműködés sikerén felbuzdulva azonban hamar felismerést nyert, hogy a világgazdasági "óriássá" fejlődő EK nem maradhat politikailag "törpe", s a Közösségnek gazdasági potenciáljának megfelelő nemzetközi politikai szerepet kellene játszania. A felismerés a cselekvés szintjén azonban lassan haladt.

A közös külpolitikai fellépést szolgálta az 1970-ben megindult Európai Politikai Együttműködés [angolul: European Political Cooperation - EPC], amely két évtizeden keresztül a Közösség külpolitikai egyeztetési mechanizmusa lett. Az EPC a nemzeti külpolitikák összehangolására irányult abból a célból, hogy adott kérdésekben a tagállamok kormányközi alapon közös álláspontot alakítsanak ki, s lehetőleg együttesen is lépjenek fel. Az EPC ugyanakkor bár több gyakorlati eredménnyel járt, nem tudta biztosítani, hogy a tagállamok mindig közös álláspontot képviseljenek.

A Maastrichti Szerződés második pillére: A közös kül- és biztonságpolitika létrejötte

A tagállamok külpolitikáját végül az 1992-es Maastrichti Szerződés helyezte új alapokra, miután a politikai együttműködés szintjéről előrelépett a föderatív hangzású "közös külpolitika" felé, s az Európai Unió második pillérévé tette az ún. közös kül- és biztonságpolitikát [angolul: Common Foreign and Security Policy - CFSP]. A közös kül- és biztonságpolitika a közösségi pillértol eltérő, tisztán kormányközi alapú együttműködésként jött létre. A Maastrichti Szerződés a közös kül- és biztonságpolitika fő céljaiként az Unió közös értékeinek, érdekeinek és függetlenségének megőrzését, az Unió és tagállamai védelmének és biztonságának erősítését, a béke fenntartását, a nemzetközi biztonság megerősítését, a nemzetközi együttműködés ösztönzését, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és az alapvető szabadságjogok fejlesztését határozta meg.

A CFSP működési elvei szerint a tagállamok minden általános jelentőségu kül- és biztonságpolitikai kérdésről tájékoztatják egymást, és egyeztetik magatartásukat. A Maastrichti Szerződés két jogforrást vezetett be a közös kül- és biztonságpolitika gyakorlati működtetéséhez, a közös állásfoglalást és a közös akciót. Ezek szerint amennyiben a Tanács úgy dönt, a tagállamok közös állásfoglalást alakítanak ki, amely alapján a Tanács elnöksége nyilatkozatot adhat ki, illetve harmadik államnál interveniálhat. A CFSP legfőbb eszköze a közös akciók kidolgozása és megvalósítása lett. A közös akciókról a Maastrichti Szerződés értelmében a tagállamoknak egyhangúan, konszenzussal kellett döntést hozni. A döntés után annak végrehajtása kötelező a tagállamokra.

A Maastrichti Szerződés előrelépett a védelempolitika területén is, miután a védelmi-biztonsági szervezetként működő Nyugat-Európai Uniót (NYEU) [angolul: Western European Union - WEU] az Unió fejlődésének integráns részeként határozta meg, rámutatva a két szervezet közelítésének szükségességére.

A közös kül- és biztonságpolitika első éveinek működése alapján ugyanakkor aligha lehetett elmondani, hogy létrejött volna "valódi" közös külpolitika. A közös fellépés több esetben is kudarcot vallott, s mindenekelőtt a Jugoszláviával kapcsolatos egységes álláspont kialakításának hiánya nyomja rá bélyegét a kilencvenes évtized első felének értékelésére. A CFSP kritikájaként rótták fel, hogy Európa nem volt képes "egyetlen hangon" megszólalni, miután nem volt olyan intézménye, személye, aki egymagában kompetensen képviselte volna az európai álláspontot, ráadásul a közös álláspontok megszületését akadályozta a kötelező konszenzus igénye is.

Az Amszterdami Szerződés: Újítások a közös kül- és biztonságpolitikában

Az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződés a hatékonyabb közös külpolitikai megjelenés megteremtése érdekében hozzányúlt a CFSP döntéshozatali és jogforrási rendjéhez. Új jogforrásként bevezette az alapelveket, iránymutatásokat lefektető ún.
közös stratégiákat, amelyek egy adott országra, régióra, külpolitikai területre, témakörre vonatkozó, követendő politikai irányvonalakat határozzák meg. A közös külpolitikai cselekvés eredményességét igyekezett növelni a Szerződés által bevezetett konstruktív tartózkodás intézménye. Ez lehetővé teszi, hogyha egy tagállam valamilyen okból kifolyólag nem akar részt venni egy közös akcióban, de nem akarja azt megakadályozni sem, akkor tartózkodásával nem gátolja meg a többiek számára a közös cselekvést, miközben neki sem kell ahhoz csatlakoznia. A közös európai külpolitikai hang és arculat egységesebb és markánsabb megjelenítése érdekében az Amszterdami Szerződés bevezette a magas rangú kül- és biztonságpolitikai képviselői [angolul: High Representative for CFSP] - de általában csak "Mr. (vagy Ms.) CFSP"-ként emlegetett - posztot, amelyet a Tanács főtitkára tölt be.

A közös kül- és biztonságpolitika kulcskérdései Amszterdam után

Az Amszterdami Szerződést követően is napirenden maradt a közös kül- és biztonságpolitika további erősítésének szükségessége. Megoldatlanságából fakadóan továbbra is élénken foglalkoztatta a tagállamok jelentős részét a már a Maastrichti Szerződésben előirányzott közös védelempolitika megteremtése, ami Amszterdam után továbbra is megoldatlan maradt. Az 1998-99-es koszovói válság még jobban megerősítette azt a nézetet, hogy az EU-nak hangsúlyosabban kell fellépnie, határozottabb közös álláspontot kell képviselnie az európai biztonságpolitikában. A konfliktus a korábbiaknál kendőzetlenebbül mutatott rá az EU és a NATO lehetőségei közötti különbségekre, az EU (Egyesült Államok nélküli) szerepvállalásának korlátaira. Ráadásul az a felfogás is erősödött, hogy az ezredfordulón nem annyira a kollektív védelem, mint inkább a válságok hatékony kezelése a fő probléma, illetve megoldandó feladat. Egyre világosabbá vált, hogy a válságok kezeléséhez szükséges képesség képezi a világpolitikai tekintély alapját.

A szükséges döntések végül az 1999. június 3-4-i kölni csúcson születtek meg. A tagállamok arról határoztak, hogy a NYEU-t, mint szervezetet megszüntetik, és a NYEU azon feladatait az EU-ba integrálják, amelyek képessé teszik az Európai Uniót a NYEU válságkezelési, ún. petersbergi feladatainak (humanitárius és mentési feladatok; békefenntartás; harcoló alakulatok bevetése válságkezelés céljából, beleértve a béketeremtést is) ellátására. Mindez azt jelentette, hogy az EU a NYEU olyan beolvasztását támogatta, amely nem tartalmazza a NYEU-ban meglévő közös védelem elvét, egyrészt a semleges államok ellenkezése, másrészt azon érvek miatt, amelyek a NATO-ban már meglévő ilyen jellegű feladatok és intézmények megduplázása ellen szólnak.

A tagállamok az 1999. december 10-11-i helsinki csúcson próbálták meg konkrét feladatok formájában is meghatározni a Kölni Nyilatkozat elképzeléseit. A helsinki csúcs legfontosabb, az önálló európai katonai képesség kiépítését célzó döntése értelmében a tagállamoknak 2003-ra képesnek kell lenniük egy, a szükséges parancsnoki, irányítási, logisztikai, hírszerzési kapacitásokkal rendelkező, 50-60.000 fos, a petersbergi feladatok teljes skáláját kezelni tudó, ún. gyorsreagálású katonai erő felállítására, amely 60 napon belül telepíthető, és legalább egy éven keresztül fenntartható. A tagállamok megerősítették, hogy a gyorsreagálású haderő nem egy európai hadsereg, hanem egy válságkezelésre alkalmas, szükség esetén bevethető többnemzetiségu haderő. Helsinki rendelkezett arról is, hogy új politikai és katonai struktúrákat kell kiépíteni a Tanácson belül az új feladatok ellátására. Ennek megfelelően a csúcs döntést hozott a Politikai és Biztonsági Bizottság; a Katonai Bizottság; illetve a Katonai Törzs felállításáról, amely 2000 márciusában meg is történt.

Az egységes piac és a négy alapszabadság

Az Európai Gazdasági Közösség létrehozásának alapvető célja a tagállamok közös piacának megalakítása volt. A közös piac [angolul: common market] - amelyet az 1987-ben életbe lépett Egységes Okmány óta már az egységes piac [angolul: single market] (vagy belső piac [angolul: internal market]) fogalma és célkituzése váltott fel - a kezdetektől fogva mind a mai napig az európai integráció működtetésének meghatározó oka, minden egyéb célt átható lényege.

A közös piac olyan terület, ahol az áruk, a szolgáltatások, illetve a tőke és a munkaerő szabadon, korlátozások nélkül áramolhatnak, azaz megvalósul a "négy alapszabadság". A Maastrichti Szerződés óta az EU-ban a munkaerő helyett már ennél tágabban az összes személyre értelmezik a szabad mozgás elvét. Bár a közös piacot már a hetvenes évekre el kellett volna érnie a Közösségnek, ez nem teljesen sikerült. Ezért az 1986-ban aláírt Egységes Okmánnyal meghirdetett egységes piac programja, illetve az annak keretében megvalósuló erőteljes jogalkotási csomag is lényegében a négy alapszabadság megvalósítását tűzte célul mindenekelőtt a különböző fizikai (határformalitások, határellenőrzés), pénzügyi (költségvetési, adózási szabályok) és technikai (a tagállami jogszabályok, szabványok és más előírások különbségeiből adódó) akadályok lebontásán keresztül. Az egységes piac programjának keretében számos tagállami deregulációs intézkedés mellett, mintegy 300 közösségi jogszabályt fogadtak el 1993. január 1-ig, ami az Egységes Okmány által az egységes piac programja megvalósításának határideje volt. Az egységes piac tökéletesítése érdekében folytatott jogalkotás azonban a korábbi intézkedések kiegészítéseként, folytatásaként mind a mai napig tart.

Az áruk szabad mozgása

Az egységes piac koncepciójának lényege, hogy az EU egyetlen gazdasági térség, amely hasonlóan működik egy nemzeti piachoz. Éppen ezért az áruk szabad mozgása talán a legelemibb összetevője nemcsak az egységes piac, de az egész EU működésének. Az áruk szabad mozgását, azaz a termékek szabad kereskedelmét az EU-n belül a vámunió felállítása és a tagállamok közötti mennyiségi korlátozások eltörlése biztosítja. A vámunió a Közösségen belüli vámok és az azokkal azonos hatású díjak megszüntetését, illetve a nem-tagállamokkal szembeni közös vámtarifákon alapuló közös kereskedelempolitika folytatását jelenti. Az áruk szabad áramlásának biztosítása érdekében a vámok mellett szükség volt a tagállamok között a mennyiségi korlátozások (kereskedelmi kvóták) és az azokkal egyenértékű intézkedések tilalmára is. A Római Szerződés ezért rendelkezett ezek alkalmazásának felszámolásáról is. Míg azonban a vámokhoz hasonlóan a mennyiségi korlátozások eltörlése könnyen megvalósítható volt, a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések kiiktatása komoly nehézségeket okozott (s lényegében okoz mind a mai napig), mivel azok a tagállamokban a legkülönbözobb formában jelentkeztek, ráadásul az egyik leghatékonyabb kereskedelem-korlátozó eszköznek bizonyultak.

A személyek szabad mozgása

A Római Szerződés még nem biztosította a szabad mozgás általános jogát. Az eredeti Szerződés a közös piac megfelelő működésének biztosításából kiindulva csak a gazdaságilag aktív személyek (munkavállalók, önálló tevékenységet folytatók, szolgáltatást nyújtók) és családtagjaik szabad mozgását garantálta. Az évek során ez a helyzet fokozatosan változott, és végül a Maastrichti Szerződés tette alapjoggá az Unió minden polgárára vonatkozó - gazdasági aktivitástól független - mozgásszabadságot. A gazdaságilag aktív, kereső tevékenységet folytató személyek szabad mozgására (munkavállalók szabad mozgása, letelepedés szabadsága), illetve a nem kereső tevékenységet folytató személyek szabad mozgására azonban eltérő szabályok vonatkoznak.

Az önálló tevékenységet folytatók külön kategóriát képeznek a személyeken belül. E körbe tartoznak nemcsak az ún. szabadfoglalkozásúak (pl. orvosok, ügyvédek, építészek), de a különféle vállalkozók is (pl. kis- és nagykereskedők, kézművesek, ügynökök fuvarozók). Ezeket a személyeket a letelepedés szabadsága illeti meg, ami azt jelenti, hogy bármelyik tagállamban joguk van arra, hogy tevékenységbe kezdjenek vagy vállalatokat alapítsanak ugyanazon rendelkezések alapján, amelyek az adott tagállamban honos személyekre vonatkoznak. A letelepedés szabadságának jelentősége, hogy az kiterjed a jogi személyekre is. A jogi személyek esetében általában az ún. másodlagos letelepedés jogát szokták alkalmazni, amely a gyakorlatban fiók, ügynökség vagy leányvállalat létesítését jelenti.

A szolgáltatások szabad nyújtása

Szolgáltatásként a közösségi jogban azon díjazás ellenében végzett tevékenységet értik, amely nem esik az áruk, a személyek és a tőke szabad mozgására vonatkozó előírások alá. A közösségi jog a szolgáltatások szabad nyújtása kategóriájába így azokat a szolgáltatásokat helyezi, amelyek valamilyen határon átnyúló elemet tartalmaznak, azaz amelyek esetében a szolgáltatás nyújtója és igénybevevője nem azonos tagállamban honos. Az árukhoz és a személyekhez hasonlóan a szolgáltatások szabad áramlására is vonatkozik a diszkrimináció tilalma. Azaz a tagállamok nem állíthatnak fel eltérő feltételeket azon szolgáltatóknak, akik másik tagállamból végzik tevékenységüket, illetve azon személyeknek, akik másik tagállamban vesznek igénybe szolgáltatásokat.

A tőke szabad mozgása

Az EK Szerződés tiltja mind a tagállamok között, mind a tagállamok és külső országok között a tőke mozgásának mindenfajta korlátozását. Ez az általános tilalom a kezdetekben ugyanakkor még nem jellemezte a közösségi jogot. A Római Szerződés eredetileg a tőke és fizetési mozgásokat csak, mint az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlásának kiegészítő jellegű szabadságaként kezelte. Az egységes piac kiépítésének igénye, majd a gazdasági és monetáris unió célkitűzése hozott jelentős változást e területen, minek következtében a tőkemozgásokat akadályozó szabályozásokat nagyon gyorsan számolták fel. A tőke minden elemének szabad korlátozásmentes mozgásának megvalósítását erősítette, hogy azt a Maastrichti Szerződés egyben a gazdasági és monetáris unióhoz (EMU) való csatlakozás előfeltételeként is meghatározta. Így az EMU második szakaszának kezdetére, 1994. január 1-ére lényegében mindenféle pénz- és tőkemozgást teljes mértékben liberalizáltak az Unión belül.

 

Bemutatkozás | Polgármesteri Hiv. | Képviselőtestület | Közlemények | Pályázatok, hirdetmények | Letölthető dokumentumok | Oktatás | Kultúra | EgészségügySport, szabadidő  | Civil szervezetek | Hitélet  | Cégek, vállalk. | Fotógaléria | Testvértelepülés | Az Európai Unióról |  Közérdekű információkHasznos információk Apróhirdetések

Copyright  | Impresszum